A kaszás avagy egy bérgyilkos 30 élete.
A kaszás.
Sportos középkorú férfi hasogatja a fát. Kis magányosan álló kunyhó tövében körötte az erdő sűrű csöndje. Csapásai nyomán monoton, csatt-reccs törik meg a csend.
Derűs de már hűvös alkony van. A férfi újabb rönköt helyez a tuskóra, majd tenyerébe pök lendíti a fejszét. Megáll. Mintha villám csiklandaná végig. Szervezete idegrángásokkal válaszol a hirtelen leálló szívverésre.
Ahogy a teste összeesik mintha csontvázát vesztette volna a tudata már süvít a fény felé. Azután sötétség. Mély haragos veszélyes sötétség. A testtelen tudat megrekedt a sötét köztes léten. Már semmi nem számít. Sem a felesége akit mellet hűségben kitartott amíg élt. Sem a hadseregnél végzett "munkája".
Munka!? Vagy gyilkosság!? Sokszor magyarázat az egyenruha és a parancs. De itt a túlvilág határán semmi. Nem kifogás, hogy parancsra cselekedtem. Nem magyarázat, hogy pénzért öltem. Igen. Azon kevesek közé tartozom akik a háború befejeztével nem a beilleszkedést keresték hanem a könnyű pénzkeresetet. A seregben megtanítottak távolról ölni és ügyesen felszívódni. Ott még "mesterlövész"-nek hívtak. Amikor hazatértem és folytattam a gyilkolást megbízásra, már csak "bérgyilkos"-nak nevezett aki ismert. Nem mondom hogy nem tehettem volna másképpen. Nem állítom hogy másból nem tudtam volna megélni. De ehhez értek. Ezt jól csinálom miért mentem volna vissza a szakmámba ami unalmas és nem is fizet olyan jól mint a gyilkolás. 30 életre érdemtelen ember. Illetve célpont. Onnantól hogy az alak célponttá válik nem szabad emberként gondolni rá. Le kell faragni róla a külsőségeit. Ő csak egy célpont egy céltábla amit ha leküzdök jön a következő. Talán így csináltam végig. Ez segíthetett át azokon a pillanatokon amikor nekem is eszembe jutott, hogy esetleg natúr élő lény helyett egy anyának gyermekét egy gyermeknek apját egy feleségnek párját kell megölnöm. Mind rászolgált a halálra! Már csak abból is kiindulva, hogy valakinek megérte fizetni azért. Ki így ki úgy. De most éppen hol lehetek?
Talán egy új megbízás küszöbén? Nem. Vissza vonultam. Már nem foglalkozom gyilkolással. Van egy kis házam a semmi közepén ahol terveim szerint majd lassan felépítgetem az öregkoromra való életem. Akkor hol a fenében vagyok. És miért fáj minden porcikám?
Elfogtak nyilall belém a gondolat. De az szinte lehetetlen. Ha elfogna a rendőrség már a halálsoron lennék. Ha pedig a megbízóim tennék nyakamra koszos mancsukat már régen egy meszes gödörben oldódnék vagy egy tó fenekén lubickolnék betoncsizmában. Akkor hol a fenében lehetek? Nézd csak ott elől mintha ajtó nyílna lassú fénycsík kúszik felém. Most két alak jön. Egyikük fekete a másik tej fehér kapucnis kaftánban. Kapucnijuk mélyen a szemükbe húzva bár a fényviszony miatt amúgy sem látnám az arcukat.
Talán a lábuk az majd elárul róluk valamit. Lenézek és meghökkenek. Lobogó kaftánszárból nem lógnak ki lábak sem egyiknél sem másiknál. De talán csak szapora apró lépteik miatt nem látom a lábfejüket. A japánok tudnak úgy csoszogni a szűk kimonóikban hogy nem villan ki a lábfejük. Megállnak tőlem jó tíz lépésre. Felállok a földről amin eddig ültem. Szemben állunk. A fehér csuhás meg emeli jobb kezét a kaftán alól csontos újak bukkannak elém. Mintha áldást osztana. Levegőben keresztet vet felém.
– Ajtón állói vagyunk mi az mennynek és pokolnak! Suttogják a szél hangján.
– Nem nyertél bebocsájtást sem a mennyországba sem a pokolba. S mivel a köztes létben nem maradhatsz a pokol isteneinek ajánlatát kell elfogadnod. A fehér csuklyás hátra lép. Úgy látszik ő végzett a tárgyalással. Most a fekete kaftános int felém de ő már nem áldást. Egyszerűen rám mutat.
– Vissza kell térned az élők sorába! 30 életet vettél el harminc halandót kell megajándékoznod a boldogsággal gyilkosságok árán. Fényben nem gyilkolhatsz! Csak akkor tehetsz és azokkal jót akik megidézik gazdád a Sátán vagy testvére Isten nevét.