Amikor karaktereink találkoznak Holly és Yázmin
I. TALÁLKOZÁS VIRÁGGAL ÉS ÉLES NYELVVEL
A szervizmodul virágillatban úszott – vagy legalábbis valami ilyesmiben, amit a botanikai állomás szellőzői aznap kipöfögtek. Holly épp egy meghibásodott plazmahűtőt próbált újraprogramozni, mikor megérkezett a látogatója. Csinos kis virágcsokor a kézben. Rózsaszín. Kusza. Kétes ízlésű.
Holly csak pislogott. Majd:
– Drága Dönci... mindig is tudtam, hogy titkos szerelem fűt irányomban, de hogy virágot hozz nekem... és ilyen csúnyát... – Megtört. Egyszerűen képtelen volt visszatartani. Röhögőgörcsben tört ki. – He-he-he... na azt nem hittem volna.
A virágos vendég nem szólt, csak egyik szemöldökét megemelte.
Holly törölgette a szemét:
– Nos, Yázmin... pfff... bocsánat. Mennyit tudsz a Nomád-1 hajtásáról?
II. A TECHNOKRATA PÖKHENDISÉG ÉS A KATONAI KONTROLL
Yázmin, mint akit épp gőzcsappal csapott arcon valaki, csak sóhajtott, majd fejét kissé megdöntve válaszolt, mintha színdarabban szerepelne:
– Nem sokkal többet, mint aki a tervezőasztalra álmodta. Valószínű a tizenhárom rövidebb ugrás felemészti az alkatrészkészleteink legjavát. És ezt még csak úgy saccolom, hogy ha és amennyiben nem lép fel komplikáció. Csak akkor lehetünk optimisták, ha a deutérium-reaktorok és az energia-cellák folyamatos karbantartás alatt állnak. És nincs visszaégés.
Egy pillanatnyi csend után hozzátette:
– Mert ha az megtörténik, vagy a tábortűznél fognak megemlékezni rólunk, vagy a történelemkönyvek hasábjain. És hallottam, te fundáltál ki valamit, hogyan lehetne belenyúlni ebbe a szép rendszerbe.
Gúnyosan biccentett.
– Kíváncsian várom, mit tehet hozzá egy katona ahhoz, amit egy mérnök megkomponált.
Holly szeme összeszűkült. Szája is. Mint egy parancsnoki kódkártya, amit beletuszkoltak egy túl régi olvasóba. Szinte sziszegve szólalt meg:
– Fel sem veszem a sértéseit, Yázmin úr! Ha ismerne, talán összébb fogná a száját. De hát, ki vagyok én? Egy katona, hogy javaslatokat adjak egy mérnök-komponistának...
Yázmin felvonta a szemöldökét. Gúnyos mosoly, mint a Menyét gépszellemének karbantartói naplója.
– Úgy!? Hát akkor engem potyára bolondítottak ide? Pedig mennyi, de mennyi dolgom lett volna... a sok ócskavassal, a bolond gyerek parancsnokkal és a gonosz Nahrik-törpe birodalmában.
Megfordult, egy elegáns kis meghajlás kíséretében:
– Megyek is vissza a Menyétre, kézcsókom, nagysága!
Holly egy másodperc alatt ott termett. Egyetlen mozdulattal elkapta a grabancát, és úgy tartotta, mintha egy poros földi disznóperzselőben nevelkedett volna.
– Ha még egyszer nagyságnak nevez, egy poháralátéttel fogom kasztrálni, és a szájába tömöm a becses ékszereit.
Közelebb hajolt, hangtalanul dörmögve:
– Most pedig szépen leereszkedik ide hozzám, a földi halandók szintjére, és beszélgetünk. Vagy esküszöm, úgy megverem, hogy a sürgősségin fogják összetetriszezni túlórában.
Yázmin Holly szemébe nézett. Látta benne az őrület lángját. Nem félt tőle, de elhitte, hogy meg tudja tenni, amit ígért. És egy ilyen figurának kijár egy csipetnyi tisztelet.
– Hallgatom. Bár mint mondtam, jobb dolgom is lenne. Lehet itt kapni egy jó erős kávét? És egy cigarettára sem mondanék nemet.
Holly meglepetten nézett rá.
– Persze, hogyne! Itt, a botanikai mennyország közepén gyújtsunk rá egy cigire... és hörpöljünk egy kávét.
Széttárta a karját.
– Vagy esetleg teázzunk szintetikus szilvával, és füstöljünk nahrikgyantát?
Yázmin lemondóan legyintett.
– Hagyja csak, kedves. Szerintem találkozzunk az én szentélyemben, ha lejárt a szolgálata.
Egy pillanatra komollyá vált a hangja:
– Ott vannak szakkönyvek. Egy terminál a Menyét központi adatbázisához. Ami abban nincs meg, az nem is létezik. És ha esetleg valami eszünkbe jut, ott dolgozhatunk is rajta.