Egy újabb karakter Yázmin
A kupola hajnali fényében a szervizhangár nyirkosnak tűnt, de csak a tökéletesre polírozott padló tükrözte a plafon ragyogó fénypászmáit. A vákuumból áttolt mesterséges reggeli fény narancsos ragyogással kente be a szállítódrónokat, amik hangtalanul, kérlelhetetlen ritmusban dolgoztak. Egy-egy lebegő konténer úgy csusszant be a hajók belsejébe, mintha légpárnán táncolna. Csak néhány gépész és egy-két fáradt technikus pislogott a mozgásra – a robotok mindent vittek. Ember már csak megfigyel, ritkán avatkozik.
Aztán egy éles hang hasított a csendbe:
– Így én is betudnám hányni egy szeneslapáttal! – kiáltotta valaki. – Az isten verné meg az összes robotot, ami engem bosszantani született!
Miklós megállt, tekintetét a hang irányába fordította. A hanghoz tartozó figura éppen a saját, piszkos-sárga szállítójából hajigálta ki a már precízen bepakolt rakományt. Egy drón fegyelmezetten várt mellette, majd érzékelve az újraosztott hatalmi hierarchiát, egyszerűen ledobta a következő csomagot a hajó mellé, mint egy duzzogó kisgyerek.
Miklós odalépett, de hangja nyugodt maradt.
– Van valami gond, pilóta?
Dénes a háta mögött elfojtott egy mosolyt, ahogy a pilóta színpadias mozdulattal megfordult, karját széttárta, és úgy állt, mint aki épp Shakespeare-t készül idézni.
– Yázmin vagyok... Yázmin Endre, első osztályú hajómérnök és gépész professzor. Ha egy hajót megvizsgálok, én kertelés nélkül megmondom, mi a baja!
Aztán, hirtelen közelebb lépett, belépett Miklós személyes terébe, és várakozó pillantással végigmérte.
– És önben kit tisztelhetek?
Dénes mintha csak verset szavalna, közölte:
– Varga Miklós, a harccsoport parancsnoka és a leendő kolónia leendő kormányzója áll előtted.
Yázmin elhúzta a száját, s úgy nézett Miklósra, mint aki épp rádöbben, hogy megint rossz embert küldött el melegebb éghajlatra.
– Áh, bocsánat a kirohanásért. Csak... rosszul viselem a büntetést. Épp a menetrend szerinti büntetésemet töltöm. A kapitányom... nos, az egy bolond gyerek, és a jobbkeze az a gonosz kis Nahrik manó, egyik büntetésből a másikba hajózgatnak velem, közben meg gyógyítgatom a gépészetet. De ha bármiben segíthetek – a zsebórától a hiperhajtóműig – forduljanak bizalommal hozzám!
Miklós csak biccentett. Dénes már a hajónál állt, és mutatta, hogy mehetnek. A zsúfolt, szénszínű szállítóhajó belsejébe lépve Miklós ösztönösen megkapaszkodott egy kapaszkodóba. A gép megrázkódott, és kilőtt a dokkból.
Odakint a kupola üvege áttetszően mutatta az égbolt ívét, de odalent már csak a szervizöblök derengtek.
Yázmin a vezérlőpanel fölé hajolt, és miközben színpadias mozdulattal fél kézzel tekerte a stabilizáló szabályzót, odaszólt hátra:
– Íme, Kormányzó úr: a harccsoportjának ékszere!
A Wölfi lassan úszott el mellettük. A hajó, mint egy túlméretezett teknős, lüktetett a gravitációs térhullámokban. Fekete páncélja megkopott, néhol foltosra javított, mint egy sokat viselt díszegyenruha.
– Bár a kinézete halálosan veszélyes... az öreg hölgy beteg. Nagyon beteg. Néha... énekel – mondta Yázmin csendesen. – Mintha gyakorolná a saját gyászindulóját.
Senki nem szólt. A hajó hangja egyszerre volt furcsa és kísérteties. Miklós csak bólintott. Ő is hallotta már.
Rövidesen a Menyét hajógyomrához érkeztek. A dokk automatikusan kinyílt, s a hajó szinte beszippantotta őket. A hangárban katonás rend uralkodott, de a Menyét nem próbált többnek látszani, mint ami: egy felfegyverzett szervizhajó, nem túl kényelmes, de megbízható.
A rámpán egy fiatal tiszt állt, díszegyenruhában. Egyik oldalán egy Nahrik tudós álldogált – magas, rezzenéstelen, aranyszálas ruhájában, mint egy szobor. Miklós megállt a rámpa tetején, majd egy lépéssel lejjebb ereszkedett.
– Parancsnok úr. Jelentkezünk szemrevételezésre.
A Nahrik csak biccentett. A tiszt feszesen tisztelgett.
A Menyét belsejében már várták őket.